„Képes lenne megölni, ha úgy hozza a sors, de nem tenné szívesen. Az emberek között mi többet várhat el az ember egy baráttól?”

Fülszöveg

Bolygónkat szinte teljesen elfoglalja egy földönkívüli faj: a Lelkek. Ezek a lények azért jöttek a bolygónkra, hogy megmentsék a Földet az emberektől – legalábbis ezt állítják. A Lelkek az Origóról érkeztek hozzánk, úgynevezett kriotartályokban „utazva”. Majd a gazdatest kiválasztása után (amik főként gyerekek voltak), a tarkón keresztül ültették be az emberekbe őket a Gyógyítók. A gazdatesteket a Hajtók kerítették kézre, a Gondviselők pedig figyelemmel kísérték, hogy az adott lelkek hogyan tudták teljesen elfoglalni gazdatestük tudatát.

„Fajtám legősibb ösztönével szilárdan odaerősítettem magam a test gondolatközpontjához, lerázhatatlanul belefontam magam minden lélegzetvételébe és reakciójába, hogy megszűnjön önálló lénynek lenni. Most már én voltam. Nem a test, hanem a testem.”

Bár az első kb. 100 oldal nem igazán tudott lekötni, a történet előrehaladtával egyre érdekesebb és izgalmasabb események történnek, így sikerült felkeltenie az érdeklődésemet a folytatáshoz, és egy-két résznél, mikor le kellett tennem a könyvet alig vártam, hogy ismét olvashassam.

Főszereplőnk Vándor (Vanda), egy már 8 életet megélt Lélek, akit Melanie, egy ellenálló 20 éves lány testébe ültetnek be. Vandát az elején eléggé ellenszenvesnek tartottam, főleg mikor fajuk becsületességéről áradozott. Hogyan lehet talpig becsületes egy faj, amelyik egy másikat akarata ellenére elfoglal a bolygólyukkal együtt? Részemről ez egyenlő volt egy egész faj kiirtásával, mivel csak az emberek teste éli túl a beültetést, a lelkük és tudatuk pedig teljesen megszűnik létezni – vagy mégsem? Ahogy viszont lassan megismertem, egyre jobban megkedveltem Vándort és Melanie kezdett kicsit kiakasztani a féltékenykedéseivel. Melanie karaktere annyira nem fogott meg. Annyi volt számomra, mint egy hang, ami néha-néha felbukkan az ember gondolataiban. Néha sajnáltam, néha kiakadtam rajta, a végén pedig vele örültem, de nagyjából ennyi..

„…senki sem gyilkolt meg. Az ilyesmi mindig feldobta a napomat.”

És akkor térjünk is rá Jaredre, Mel nagy szerelmére.. Az emlékekben tetszett a karaktere, de az első „személyes” találkozásnál kiment a biztosíték. Az igazság az, hogy Ő nálam egyre inkább idegesítő karakterré kezdett válni, minél többet szerepelt a könyvben, de a történet végére kicsit enyhült ez az ellenszenvem..
A kedvenc karakterem mindenképpen Ian volt. Imádtam!! Az első találkozás brutalitása után Ő volt az egyik – Jeb bácsi mellett –, aki elkezdett gondolkozni és nem az előbb lövök, aztán kérdezek elvet követni. Mindent szerettem benne. És annyira szurkoltam neki, hogy azt el sem tudom mondani. Bár az írónő eleinte nem akart a mellékszereplő státusznál többet szánni neki, szerencsére Ian „életre kelve kiharcolta magának”. Ha Ő nem lett volna, nem sikeredhetett volna ilyen jóra a történet és a végkifejlet – legalábbis szerintem.

„– Csak a testemet kedveled – ismételtem meg.
– Ez egyáltalán nem igaz – tiltakozott. – Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörű.”

Összességében tetszett a könyv. A végével nagyjából meg vagyok elégedve, de azért tudtam volna még olvasni. Kíváncsi vagyok, az írónő tényleg folytatja-e a sorozatot (The Souls – A lélek, The Seeker – A hajtó) – ha igen, biztosan elolvasom.

EXTRA: Az ajándék fejezet Mel szemszögéből mutatja a történteket az ébredése után. Tetszett, hogy az Ő szemszögéből is bepillantást nyerünk egy-két dologba, de meg lettem volna nélküle is..

Borító: 5/5
Történet: 5/4,5 (az első 100 oldal miatt)
Kedvenc szereplőm: mindenképpen Ian

Jó olvasást a könyvhöz!