Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás: 2015. (harmadik kiadás)

Műfaj: YA, fantasy, sci-fi

Oldalszám: 422

„– Obszidián – magyarázta sietve. – Vulkáni üveg. Nagyon éles, bármit átvág. Ezen a bolygón rajtunk kívül ez az egyetlen dolog, ami elpusztíthat egy arumot. Ez az ő kryptonitjuk. ”

Fülszöveg

Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…

Az Árnyak után nem volt kérdéses, hogy nekem bizony folytatnom kell a Luxenekkel való ismerkedésem, így májusban el is olvastam az első igazi „Daemon-sztorit” is. Abszolút gyorsan haladtam vele, ismét valami csodásat alkotott az írónő, és persze Daemon is hozzátett ehhez, nem is keveset. Ha csak volt egy kis időm, már olvastam is, nem számít, hogy ez miatt még a buszon is majdnem fent felejtettem magam, vagy hogy majdnem odaégett miatta a vacsi na jó, ez utóbbira nagyon nem vagyok büszke, egyszerűen letehetetlennek bizonyult a könyv.

“– A bátyám beleszeretett egy emberbe… és most mindketten halottak.”

Ismét egy tipikus Rómeó és Júlia történettel indulunk, akárcsak a Shadows-ban, de ez még így egymás után olvasva a két könyvet sem volt zavaró. Vagy én szeretem még mindig túlságosan az ilyen felépítésű tinitörténeteket, vagy valamit nagyon tud az írónő. Itt is jön az új lány, Katy, ám ezúttal közvetlenül a szomszédba, ismét jönnek a szikrák, meg a kémia, de persze Dawson esete után Daemonnek és a többi luxennek nem akaródzik elfogadni még csak látótávolságban sem egy ember közelségét, kivéve az örök buzgó, csupa szív Dee-t. És persze nem annyira letargikus a könyv vége sem, mint az előzménykötetnél.

“Arra vágytam, amiben a szüleimnek lehetett része: halhatatlan szerelemre, ami erős és őszinte. Holmi rám tapadt földönkívüli kötelék nem elég.”

Katy Swartz az új lány a szomszédban. Barna haj, nagy szürke szemek, teltebb idomok – egy átlagos 17 éves. Az érdeklődési köre viszont kicsit “izgalmasabb”: szeret kertészkedni és olvasni, ráadásul a “Katy Kattant Könyvkuckója” könyves blogot írja. Mindezek ellenére bevallom, Katy sehogy sem tudta belopni magát a szívembe. A beszólásai ugyan nagyon is tetszettek, meg hogy nem nagyon hagyja magát és kitart az elhatározásai mellett, de ennyi. A könyv nagy részében általában idegesített valamelyik “jajj, szegény én” önsajnálatával és döntésképtelenségével. Mert addig oké, hogy Daemon egy segg és csak azért mert szexi zöld szemei meg irtó jó teste van nem fut rögtön a karjaiba, de kész cirkusz volt, amit sokszor a gondolatain keresztül elénk tárt. Főleg az ominózus első beszélgetést, mikor is Daemon tényleg egy oltári nagy bunkó volt vele. Mivel mindezeket azért mondta, hogy elüldözze Katy-t, mielőtt megismétlődne a múlt és ráadásul ezt később Katy is nagyon jól tudta, és még így is ezen lovagol a 400. oldalon, nem kicsit verte ki nálam a biztosítékot. A “kötelék-mániája” pedig egyenesen dühkitöréseket okozott számomra (Nem, nem fogok spoilerezni a még esetleges luxen-szűzek miatt).

“Szóval a seggfejnek neve is van. Daemon. Illik rá.”

Daemon Black egy igazi szívtipró.

Gyönyörű zöld szemek, kidolgozott test, napbarnított bőr. A stílusa viszont... Egy igazi, hatalmas bunkó, de engem akkor is megnyert magának! Imádtam a beszólásait, a gúnyos megjegyzéseit, a humorát és a stílusát úgy, ahogy volt – lehet ez annak köszönhető, hogy mióta az eszemet tudom fiú barátaim voltak leginkább és vannak többségében a mai napig is, meg a 6 év pult mögött töltött idő, ahol nagyon is hozzászoktam az efféle csipkelődésekhez. A lényeg, hogy egy új kedvenc szereplőt avattam! Nagyon jól kidolgozott és szerethető a karaktere. Elég bunkó és egoista, de mindezek mellett gondoskodó, védelmező és mélyebb érzelmekkel rendelkezik, mint azt elsőre gondolnánk.

“És az én húgomnak senki sem állhat ellent. Olyan, mint egy francos köteg napsütés.”

Dee Black egy szintén nagyon erős és szerethető karaktere a könyvnek. Kissé hóbortos, vicces, őszinte (már amennyire ezt megteheti) és túlpörgött csaj. Tetszett a nyitottsága Katy felé, a Daemonnal való kapcsolata és szócsatáik, a “piros pont rendszere”. Örültem, hogy jóval nagyobb szerepet kapott, mint egy kisebb mellékszereplő és jobban megismerhettem. Nagyon jót tett a történetnek a jelenléte, színesebbé, érdekesebbé tette.

Kapunk még néhány szerintem nagyon jól kidolgozott mellékszereplőt, kisebb-nagyobb jelenléttel a sztoriban – így visszagondolva a Shadow-ra, onnan nagyon is hiányoztak ezek a karakterek, túlságosan is a két főszereplő volt előtérbe helyezve.

“– Nem tudom. Úgy értem, nem beszéltük meg. Szó szerint rögtön utána elrohant, és azóta se csinál mást, csak bökdös a tollával.
– Alighanem azért, mert valami mással szeretne bökdösni – vágta rá Lesa szárazon.”

Itt van rögtön Carissa és Lesa. Két átlagos csaj, akik nagyon különbözőek mégis a legjobb barátnők. Tetszett a köztük lévő kontraszt, hogy szinte kiegészítik egymást, ráadásul a humorukat is nagyon bírtam. Aztán a többi luxen is nagyobb szerepet kap. A Tompson ikreket és Matthewt is jobban megismerhetjük. Bár nem kedveltem meg minden luxent, jó volt kicsit közelebb kerülni hozzájuk.

Összességében egy nagyon vicces, izgalmas és jól megírt történet. Mint már a bejegyzés elején említettem, szinte lehetetlenségnek bizonyult letennem a könyvet, a végén lévő csavar pedig – a Baruckkal folytatott harc – nagyon meglepett, még csak hasonló fordulatra sem számítottam. Tetszettek a harcok az arumokkal, ezen csaták leírása, és az arumokról is többet tudhatunk meg. Az elejétől végéig fent tartotta az érdeklődésem és kijelenthetem: én is Daemon-fan lettem! Még szerencse, hogy az Obszidiánnal együtt az Ónix is a polcomra került – amit már el is olvastam -, mert rabul ejtett a sztori és rögtön tovább is akartam olvasni.

Összességében: 5/5*
Borító: 5/5 (PT fan is lettem asszem :P)
Kedvenc szereplő: Daemon és Dee

Így a végére ezúttal egy DreamCast-et hoztam, ha már úgy is elkeltek a filmes jogok, a forgatókönyv írását pedig már elkezdték - mi, rajongók pedig csak reménykedhetünk ;)

Mit gondoltok? Mely szereplőkkel értetek egyet és melyikről gondoljátok, hogy még csak a közelében sincs annak, ahogy Ti elképzeltétek?